Ha lehetne szorongásból doktorálni, már a nevem előtt figyelne a PhD rövidítés. Talán habilitáltam is volna belőle. Aktív szorongási pályafutásom során találkoztam az összes klasszikus tünettel, és néhány váratlan, de annál "szórakoztatóbb" jelenséggel. Jártam a pokol legalján, és tapasztaltam kellemes pihenő időszakokat is, amikor úgy tűnt, talán kigyógyultam a rejtélyes kórból. Szóval tudom, miről beszélek... tudom, milyen az, amikor a saját elméje tartja fogságban az embert.

Látszólag mindenem megvan: fizikailag egészséges vagyok, a külsőmmel sincs különösebb baj, az intellektusom is a helyén, és elboldogulok az életben. A felületes szemlélő számára teljesen beolvadok a környezetembe, nincs bennem semmi kirívó, semmi megbotránkoztató vagy szánalmat keltő, és minden készséggel rendelkezem a hétköznapi élet és az emberi kapcsolatok menedzseléséhez.

De amit mások nem látnak, az az, hogy közben belül konkrétan a túlélésért folyik a harc. Hogy az energiám 95%-a arra megy el, hogy egyben tartsam magam, hogy ne üljön ki az arcomra a félelem, ne uralkodjon el rajtam a pánik; hogy a testem ne hagyjon cserben, és hogy sikerüljön a gondolataimat kibányásznom a fejemből anélkül, hogy összeakadna a nyelvem.

Az emberek nem látják. Tényleg nem látják - többször is megkaptam már ezt a visszajelzést. Maximum annyit érzékelnek, hogy visszafogott vagyok... kicsit zárkózott. Talán félénk. Ennyi. Hogy ez segít-e a problémán, vagy nem, az jó kérdés, hiszen nyilván a szorongásos helyzetben az egyik legkényszeresebb, legkínzóbb gondolat épp az, hogy "Jaj, istenem, csak észre ne vegyék!" Ugyanakkor a szorongás láthatatlansága még nagyobb terhet ró az elszenvedőjére. Mi van, ha csak beképzelem az egészet? Valami nagyon nem stimmel velem. Irreális a szenvedésem és még csak nem is látszik, de én mégis átélem... Olykor az ember kívülről is megkapja ezeket a mondatokat - már ha megosztja a megéléseit valakivel a környezetében, és az a valaki nem tudja kellő empátiával kezelni a dolgot.

Az elmúlt 4-5 évben kezdtem el aktívan dolgozni magamon, és felfejteni a probléma gyökereit. Ezt megelőzően eljutottam a pánikbetegség előszobájába, és összeomlottam. Azt mondják, az ember addig nem próbál meg változtatni, amíg nem válik elég erőssé a szenvedésnyomás. Tanúsíthatom: tényleg sokáig húztam a dolgot, és csak akkor mozdultam, amikor már nem láttam más megoldást.

4-5 év alatt rengeteget tanultam, és megszámlálhatatlan felismeréssel gazdagodtam saját magamat és az elmém működését illetően is. Még mindig szorongok. :)) De nagy könnyebbséget jelent, hogy már értem a mögöttes folyamatokat, az okokat, és vannak eszközeim a kezelésére. Azt mondanám, hogy a gyógyulási folyamatom közepén tartok, de egyre erősebb az elhatározásom, hogy a végére járjak.

Ezért kezdtem bele ebbe a blogba. Nekem is segít, ha leírva és összegezve látom a gondolataimat, és talán hasonló cipőben járó embertársaimnak is adhatok vele valamit... Talán épp a kezdőlökést, hogy elinduljanak... vagy egy fogódzkodót, hogy ne adják fel a harcot. Esetleg a megnyugtató bizonyosságot, hogy nincsenek egyedül.

Hogy mi lesz belőle, még nem tudom... Nincsenek konkrét terveim. Gyógyulni szeretnék. Visszakapni az irányítást az életem felett. Megtapasztalni a saját erőmet. És azt az energiát, ami a szorongásra megy el, a saját kiteljesedésemre fordítani. Tarts velem, ha kíváncsi vagy rá. :)