Szerintem egy ideális világban a gyermekvállalás úgy történne, hogy két felnőtt, tudatos és integrált személy eldöntené, hogy felelősségük teljes tudatában lehívnak magukhoz egy lelket, és őt minden lehetséges módon segítik és támogatják abban, hogy kibontakozhasson azzá, aki, miközben megtanítják őt boldogulni a földi keretek között.

Ha körülnézek, erre nagyon-nagyon kevés példát látok. Ellenben rengeteget arra, hogy a gyermekvállalás azért történik, mert:

• ez a dolgok rendje
• ez a női lét egyetlen értelme
• ennyi idősen már illik
• az ismeretségi körben már mindenkinek van
• anyu/apu már unokázni akar
• a gyerek majd kitölti az űrt az életében / kárpótolja valamiért
• legalább valaki őt is önzetlenül szeretni fogja
• majd ő nevel egy tökéletes férfit (mert ugye tudjuk, hogy az egyetlen módja, hogy találkozz a tökéletes férfival az, ha megszülöd...)
• majd a gyerekkel elfoglalja magát
• kell valaki, aki nyugdíjas korában rányitja az ajtót / segít neki / eltartja
• fel kell venni a CSOK-ot

És olyan is van, amikor a gyereket egyáltalán nem akarják, csak becsúszik, vagy urambocsá, anyuka így szeretné maga mellett tartani apukát, aki már legszívesebben réges rég felhúzta volna a nyúlcipőt.

És olyan is van, hogy a gyereket akarják ugyan, de annyira megdolgozatlanok a szülői traumák és a transzgenerációsan hozott minták, hogy azokat egy az egyben, tudattalanul kiprojektálják a legújabb családtagra, aki majd szépen hordozza őket tovább, és szenved a súlyuk alatt.

És még van néhány rosszabbnál rosszabb forgatókönyv.

Most maradjunk annál, hogy tervezett a baba, de esélye sincs arra, hogy boldog, kiegyensúlyozott, a maga útját járó felnőtté váljon, mert valaki más vágyainak kényszerül megfelelni...

Sok szülőnek a fejében él egy kép arról, milyen utódot szeretne, különösen, ha első gyermekről van szó. Szinte látják maguk előtt, ahogy egy angyalarcú, repkedő szőke fürtöcskékkel megáldott vékony, kecses kislány sétál mellettük, vagy egy vagány, jóképű kissrác, aki már 3 éves korában elcsavarja az összes ovis társ fejét. Biztosak benne, hogy a kis Béci jogi egyetemre megy, hiszen a három generációs jogász dinasztiában nem lehet másképp, vagy hogy Julcsiból zongoraművésznő lesz, mert a nagyi imádja Chopint, és már anyukából is zongoristát akart, de neki nem jött össze.

Aztán megszületik Julcsi, aki barna hajú, kicsit kövérkés, és botfüle van, meg Béci, aki egy szűkszavú, introvertált művészlélek, és még szemüveget is kell hordania, mert rövidlátó és enyhén kancsal. Ahogy cseperednek, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Julcsi nem fogja Chopin noktürnökkel gyönyörködtetni sem a Zeneakadémia, sem az otthoni nappali közönségét, és sosem fog úgy kinézni, mint Rosie Huntington-Whiteley, Béci pedig aligha tündököl majd sztárügyvédként, és nem lesz belőle Jason Stathamet megszégyenítő macsó.

A szülő pedig csalódik. "Én nem ilyen lovat akartam." Lehet, hogy sose mondja ki, de a gyerek tudja. Az ember az első pár életévében olyannyira rá van hangolva a szüleire - elsősorban az anyjára - hogy a legkisebb rezdülését is azonnal megérzi. A fejlődésünk első szakaszában kizárólag a külvilágból érkező visszajelzésekre támaszkodhatunk - ezalapján alakítjuk ki a környezetünkről, a környezetünkben élőkről és saját magunkról alkotott képünket. Minden információt szűretlenül, kritika nélkül elfogadunk, akkor is, ha az hibás, abszurd, vagy ránk nézve romboló hatású. Ilyenkor vésődnek be az első hiedelmeink, melyek egész további életünkre hatással lesznek, és alapvetően meghatározzák a világhoz való hozzáállásunkat. Pl. akit a széltől is óvnak, az megtanulhatja, hogy a világ egy veszélyes hely, és jobb, ha inkább nem merészkedik túl messzire. Aki azt látja, hogy a viták úgy zárulnak, hogy apu lekever egy sallert anyunak, az megtanulhatja, hogy a konfliktusokat agresszióval lehet megoldani. Ezek sarkalatos példák - az, hogy hogyan interpretálunk egy-egy ingert / eseményt / stb. az az egyéntől is függ.

Visszatérve eredeti témánkhoz: ha azt tapasztaljuk, hogy a szüleinknek csalódást okozunk, és valamilyen okból kifolyólag nem felelünk meg az elvárásaiknak, akkor levonjuk a következtetést, hogy rosszak / selejtesek / hibásak / stb. vagyunk. Ez persze nem tudatos folyamat - ez az érzések szintjén történik, és a tudattalanunkba kerül. A kisgyereknek elementáris vágya, hogy az édesanyja szeresse és elfogadja őt, hiszen ezen múlik a túlélése. Számára az anya vagy az anyai szeretet hiánya egyenlő a halállal. Ezért a gyerek - legalábbis a fejlődése egy pontjáig - mindent meg fog tenni azért, hogy elfogadtassa magát az anyjával. Ha kell, lehasít magából nemkívánatos részeket, ha arra van szükség, megpróbál eleget tenni az elvárásoknak.

Később talán már nem is tudjuk, honnan erednek az elvárások, mert a részünkké válnak. Azt hisszük, hogy magunk miatt akarunk három diplomát szerezni, és kipattintani magunkat az edzőteremben, vagy mert "a diploma a mai világban alap", vagy "az igényes ember ad a külsejére". De tényleg ez az, amit akarunk? Tényleg ez az, amit gondolunk magunkról és a világról? Vagy honnan jönnek belőlünk ezek a mondatok? Hol hallottuk ezeket korábban? Diploma nélkül nem lehetünk boldogok és sikeresek? A magazinok címlapjain mutogatott emberkéktől eltérő testalkattal nem lehetünk vonzók, nem találhatunk magunknak párt? Egyáltalán a saját életünket éljük, vagy valaki más vágyait teljesítjük anélkül, hogy tudnánk róla...?

Térjünk vissza Julcsihoz és Bécihez.

Julcsi talán egész életében elkeseredetten küzd majd a kilókkal, és egyik diétából veti magát a másikba. Utálni és szégyelni fogja a testét. Azt gondolja, hogy a boldogsága fordítottan arányos a súlyával. Soha többé nem hallgat klasszikus zenét, mert felötlik benne az emlék, ahogy a zongora felett görnyed, és ügyetlenül próbálja leütni a billentyűket, a szadista, ötvenes zongoratanárnő meg minden hibánál rácsap a kezére. És emlékszik majd a végtelen órákra, amíg gyakorolt, miközben legszívesebben a barátaival játszott volna a téren, és aztán felsejlik az a pillanat, amikor a zongoratanárnő közölte az anyjával, hogy felesleges ezt erőltetni... Azt gondolja, hogy ő egy romhalmaz. Egy csődtömeg. Semmiben sem jó. Nem szép, nem is ügyes. Fogalma sincs, mihez kezdjen az életével, mert nem volt alkalma felfedezni, hogy miben leli örömét, mihez van tehetsége. Elvállal valami munkát, amit nem élvez, de legalább elvegetál. Esténként a társkeresőn lóg, de igazából nem hisz benne, hogy rátalál a szerelem. Lefekvés előtt betöm még egy nutellás palacsintát...

Béci beletörődik, hogy jogi egyetemre kell mennie. Igazából nem is lát más alternatívát. Az apja jogász. A nagyapja jogász. A dédapja is az volt. Szeretett rajzolgatni, és jó is volt benne; hát, majd megtartja hobbinak - már ha jut rá idő. A magyar nyelv és a történelem nem igazán érdekli, de a magántanároknak hála, jelesre érettségizik, és persze már megvan - nagy nehezen - a középfokú angol és latin is. Az egyetemen vért izzadva vergődik végig - a római jog vizsga rémálmaiban kísérti. Tökélyre fejlesztette a magolást, mert amúgy egyáltalán nem hozza lázba a száraz tananyag. A harmadik évfolyam végére már feltűnik neki, hogy egyedül is iszogat, nemcsak társaságban. Persze jó minőségű viszkit, mint a fater - ez amolyan férfias dolog, és belefér. És oldja a szorongást is. Mert hogy folyamatosan szorong. Vagy azért, mert túl sok és túl nehéz számára, amit vállalt, vagy azért, mert rohadtul nem látja magát jogászként, vagy mert 22 évesen még nem volt egy épkézláb párkapcsolata. De legalább tudja, hogy a diploma után kap egy lakást és egy új kocsit. Sokaknak ez elérhetetlen álom. Hogy jön ő ahhoz, hogy hálátlan legyen? Az apja irodájában már bérelt helye van, szakmai gyakorlat pipa. A doktori cím, a kecó és a verda meg majd bevonzza a megfelelő nőt. Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Miért érzi mégis úgy, hogy legszívesebben kinyírná magát? A PTK vaskos kötete felett ül, tekintete a távolba réved, és az aranyszínű viszkiben úszkáló jégkockán megcsillan az asztali lámpa fénye. Ez az ötödik pohár. 

Lehet, hogy ha Julcsinak hagyják, hogy kibontakozzon, felfedezte volna, hogy isteni tehetsége van a kommunikációhoz, és nagyszerű közösségeket épített volna, megcsillanthatta volna vezetői képességeit, és olyan előadásokat tartott volna, ami ezreket, tízezreket inspirál változásra és fejlődésre. Lehet, hogy fel se merült volna benne, hogy bármi probléma van kissé zömök testalkatával, és találkozott volna egy férfival, aki halálosan beleszeret, mert a magabiztos, nőies kisugárzása lenyűgözi.

Lehet, hogy Béci rajztehetsége maradandó alkotásokban csúcsosodott volna ki. Talán festőművész lesz, vagy rajzfilm animátor, vagy kitalál egy teljesen új irányzatot, amiben még senki sem alkotott. A művei emberek tömegeinek okoztak volna örömöt. Elhivatottságához, tehetségéhez és sugárzó személyiségéhez pedig csatlakozott volna egy társ, akinek mindez összehasonlíthatatlanul többet jelent, mint egy budai kégli, egy szalonfriss Audi, és egy hangzatos doktori titulus.

Kinek az életét éljük? Kinek a preferenciái szerint döntünk? Kinek akarunk megfelelni? És miért? Lehet, hogy a szorongásunk egy indikátor, hogy nem a nekünk megfelelő úton járunk? Lehet, hogy a szorongásunk jelez, hogy nem szívből és örömmel tesszük azokat a dolgokat, amiket teszünk? Lehet, hogy a szorongásunk jelez, hogy olyan hiedelmeket tettünk magunkévá, melyek hamisak és károsak ránk nézve? Lehet, hogy a szorongásunk arra próbál rávenni, hogy ébredjünk fel végre? Hogy ráébredjünk végre, kik is vagyunk valójában?

A felnőtt, tudatos, integrált szülő:

• helyet csinál a gyermekének és várja őt
• kíváncsi a gyermekére
• egyenrangú partnernek tekinti őt
• tudja, hogy a gyermek nem az ő tulajdona, nem az ő kiterjesztése, hanem önálló, autonóm személy, aki nem azért született, hogy bármilyen célt szolgáljon, bármilyen szerepet betöltsön
• megtanítja a gyermekének a szabályokat, de arra bíztatja őt, hogy az alapvető emberi normák betartása mellett fedezze fel önmagát, álmodjon nagyokat, valósítsa meg a legvadabb elképzeléseit
• megmutatja a gyermekének, hogyan szeresse és tisztelje önmagát és másokat
• megtanítja a gyermekének, hogyan húzzon határokat, és azokat ő is tiszteletben tartja
• aktívan dolgozik magán és példát mutat a gyermekének is, hogy mindig van mit feltárni, megvizsgálni és megérteni
• elismeri, ha hibázik, és bocsánatot kér akár az 1-2 éves gyermekétől is
• minden segítséget és támogatást megad addig, amíg a gyermekének szüksége van rá, és utána, amikor már nincs, elengedi őt, hogy tudatos, integrált felnőttként a saját útját járja.

Ha mindez teljesen ismeretlen számodra, akkor lehet, hogy itt az ideje, hogy megállj, és végiggondold, miért és hogyan jutottál oda, ahol most vagy. Megszámlálhatatlan Julcsi és Béci él a világban, minden egyes nap feladva önmagát, hogy beilleszkedjen és megfeleljen valaminek, valakinek... Mi ne legyünk Julcsik és Bécik. Váljunk kíváncsivá önmagunkra, és fedezzük fel, kik is vagyunk, és mit szeretnénk valójában...