A félelem anatómiája

Szögezzük le: a félelem egy teljesen természetes, evolúciósan belénk kódolt reakció, mely a túlélésünket biztosítja. Megjelenése a limbikus idegrendszer és az amigdala kifejlődésével egyidős, vagyis körülbelül kétszázmillió éves. Az életet fenyegető helyzetben kémiai reakció indul be az agyban, mely önvédelemre szólítja fel a testet. Ekkor a következő fiziológiai változásokat tapasztalhatjuk:

• A légzésünk és a szívverésünk felgyorsul, hogy még több vér és oxigén jusson az izmainkba.
• A pupillánk kitágul, hogy jobban lássunk.
• Az izmaink megfeszülnek, esetleg remegnek.
• Minden más élettani funkció, ami nem szolgálja a túlélést, kikapcsol vagy jelentősen lelassul, pl. emésztés, szexuális funkciók. A fáradtság- és éhségérzet, de még a vizelési inger is megszűnik.
• Furcsa, bizsergő érzés vagy nyomás keletkezik a gyomortájékon, ami szintén a véráramlás megváltozásának következménye.
• Az erek összehúzódnak, hogy sérülés esetén kisebb legyen a vérveszteség. Ezt hideg érzésként tapasztalhatjuk, pl. kihűl a kéz- és lábfejünk.
• Hirtelen fellépő vészhelyzet esetén a tudat jelentős mértékben beszűkül, és bekapcsol az "üss vagy fuss" reflex. Semmi más nem számít, csak hogy mentsük a bőrünket.

Félni természetes, szükségszerű és elkerülhetetlen. Ha félsz, akkor megnyugodhatsz, hogy normálisan működsz. Tudod kik azok, akik nem félnek? Akikből hiányzik ez az érzelem? A pszichopaták. Ők azonban nemcsak félelmet nem éreznek, hanem mást sem: sem szeretetet, sem kötődést, sem örömöt, sem bánatot. Nincsenek erkölcsi gátlásaik, és végtelenül üresek, felszínesek. Nem túl vonzó alternatíva.

A félelem tabusítása

Van egy fejlett agyi területünk, a neocortex, ami többek közt a logikus gondolkodásért, az önszabályozásért, az impulzuskontrollért és az empátiáért felel. Emberként lehetőségünk van mérlegelni, hogy egy helyzet valóban veszélyes-e, milyen következményekkel jár, és milyen reakció a leginkább célravezető. A baj csak az, hogy legtöbbször el sem jutunk idáig, mert még csak azt sem ismerjük fel, hogy félünk... Sok esetben a félelem más érzelmek mögé van rejtve, pl. düh, harag, szomorúság, vagy teljesen el van nyomva. Hogyan történik ez?

Társadalmunkban a félelem az egyik legnagyobb tabu. Valamiért kialakult az a nézet, hogy félni szégyen, csak a gyengék félnek, és ha sikert akarunk elérni, erősnek, határozottnak, magabiztosnak kell mutatnunk magunkat. Ez az ostoba, életidegen berögződés különösen a férfiakat sújtja - nekik még annyira sem illik kimutatni az érzelmeiket, mint a nőknek. Mivel a félelem ettől még nem szűnik meg (hogyan is gondolhatjuk, hogy majd csak úgy kiiktatunk egy többszázmillió éves ösztönt?!), mi történik? Elkezdünk félni a félelemtől. Megpróbáljuk minden eszközzel elkerülni.

Ez a kondicionálás már kora gyermekkorunkban elkezdődik. A szülők, mivel ők sem tanulták meg helyesen kezelni a félelmet, nem tudnak mit kezdeni a gyermekük természetes reakcióival. Pl. a gyerek megijed, és sikít, kiabál. Vagy megrémíti a sötétség, az ijesztő, éjszakai árnyak az utcai lámpák vagy az elhaladó autó fényében. Hogy van ilyenkor jelen a szülő? "Hallgass már el, ne üvölts!" "Nem kell félni, nincs ott semmi." "Ne félj!" (Ez a kedvencem: gyakorlatilag felszólítás az érzés elnyomására.) Nagyon ritka, ha egy szülő ilyenkor képes meghallgatni, és együtt lenni a gyermeke megélésével, és konstruktív módon megnyugtatni. Általában inkább ezek a jellemző válaszok:

• Elfojtás: a gyerek érzelmi reakciója zavarja, ezért mielőbb véget akar vetni neki
• Tagadás: a félelem tárgyát hamisnak tünteti fel, megkérdőjelezi a gyerek érzéseit
• Bagatellizálás: a félelem tárgyát lekicsinyíti, nevetségessé teszi a reakciót
• Bűntudatkeltés: a félelem érzését szégyenletesként tünteti fel ("Csak a gyengék félnek." stb.)

A gyerek nem tanulja meg feloldani a saját félelmét, ezért később azokkal a megküzdési módokkal próbálkozik, amiket a szüleitől, a környezetében élőktől ellesett: elnyomja, letagadja, elbagatellizálja, és más - elfogadhatóbb - érzelmekkel elmaszkolja. Gyakori, hogy például dührohamok mögött félelem húzódik, de a szomorúság is fedőrétegként működhet. Olyan is van, aki egyáltalán nem tudja megfogalmazni, kifejezni a félelmét, ehelyett lefagy.

A félelemtől a szorongásig

Az emberi agy nem tud különbséget tenni a vélt és valós veszélyhelyzet között. Amikor kirabolnak az utcán, ugyanolyan stresszt élsz át, mintha csak elképzeled, hogy kirabolnak. Tehát ha arról fantáziálsz, hogy milyen szörnyűségek történhetnek veled, tudd, hogy az agyad előállítja az "üss vagy fuss" reflexhez szükséges kémiai koktélt.

Ha most arra gondolsz, hogy rajtad kívül nincs még egy olyan szerencsétlen, aki kitalált tragédiákkal sokkolja magát, és állandó félelemben él, megnyugtatlak, hogy nem így van. Az egész társadalmunk a félelemre épül. Reklámpszichológiából tanítják, hogy a leghatékonyabb marketing az elérhető előnyökre vagy az elkerülendő hátrányokra épít. Magyarán milyen csodálatos és fantasztikus leszel, vagy milyen kínos / fájdalmas / szégyenletes helyzeteket kerülhetsz el, ha megveszed a terméket. A félelemkeltés rendkívül gyakran használt üzleti és politikai eszköz. Ha nem hiszed, kapcsold be a tévét, olvasd el a vezető híreket a sajtóban, vagy nézz meg néhány reklámot. Ebbe most nem ásnék le mélyebben, de a lényeg, hogy tudd: félelemre vagyunk kondicionálva.

Ha a félelem állandósul, mert például olyan sok irányból érezzük fenyegetve a létbiztonságunkat, hogy esélyünk sincs megküzdeni vele, kialakul a szorongás. A szorongás tulajdonképpen egy rögzült stresszhelyzet. A test működése megváltozik, az "üss vagy fuss" koktél termelődése beáll, és ez nemcsak mentális, de fizikai megbetegedésekhez is vezethet, pl. emésztési problémák, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri megbetegedések, alvászavar, hiszen a test nem arra lett kitalálva, hogy hosszútávon ki legyen téve ennek a hatásnak.  

A szorongás másik jellemzője, hogy eszköztelennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Azt hisszük, túl kicsik, gyengék vagyunk, hogy szembeszálljunk egy fenyegető élethelyzettel. Ez szintén egy tanult viselkedésminta.

Generalizált szorongás

Amikor az aggodalom nem csak bizonyos eseményekre terjed ki, hanem általánossá válik, generalizált szorongás alakul ki. Az ember sokszor azzal sincs tisztában, mi váltja ki, csak szenved a testi- és mentális tünetektől.

A szorongástól a pánikbetegségig

A kezeletlen, elnyomott szorongás pánikbetegséghez vezethet. Fontos megérteni, hogy attól, hogy egy problémával nem foglalkozunk, vagy valamilyen módon megpróbáljuk elfojtani, az még nem szűnik meg. Sőt, egyre erősebben hívja fel magára a figyelmünket, arra kényszerítve bennünket, hogy szembesüljünk vele, és oldjuk meg. 

Egy pánikroham olyan elsöprő intenzitású, hogy nem lehet nem foglalkozni vele. Halálfélelem és heves (pl. szívrohamhoz hasonló) testi tünetek kísérik. Az ember úgy érzi, teljesen kicsúszik az irányítás a kezei közül, és vagy az ép eszét veszíti el, vagy az életét. Ha a pánikrohamok többször is visszatérnek, pánikbetegségről beszélhetünk.

Az én esetemben nagyon jól megfigyelhető volt a folyamat, ahogy a szorongás kialakult, erősödött, generalizálódott, majd pánikbetegséggé nőtte ki magát. Fontos azonban megemlíteni, hogy ez számtalan más módon is történhet. Az emberi psziché bonyolult, eltérő személyiségszerkezettel rendelkezünk, más és más környezeti, szociális, gazdasági és egyéb hatások érnek bennünket. Valaki egyből egy pánikrohammal indít, más egész életében extrém módon szorong, mégsem lesz soha pánikbeteg. Egyeseknél egyértelműen behatárolhatóan jelentkezik a szorongás, pl. szociális fóbia, agorafóbia, hipochondria stb. formájában, míg másnál generalizálódik. Nincs egyetlen tuti recept.

Ami viszont biztos, hogy a félelemmel nagyon nem vagyunk jó kapcsolatban. Legközelebb írok arról, hogyan barátkozhatunk meg vele, sőt, tehetjük a szövetségesünkké.