Egészen korai emlékeim vannak arról, hogy valami nem stimmel velem. Nem is képek, inkább érzések formájában jelenik ez meg. Ott vagyok a pici gyermektestemben, és szégyen áraszt el. Nem értem az okát - még nem vagyok képes összetetten gondolkodni erről, de az utolsó sejtemet is átjárja a bizonyosság, hogy rossz vagyok.

Tudom, hogy anyámnak nagyratörő elképzelései voltak velem kapcsolatban. Amikor egészen kicsi voltam, és még nem születtek meg a testvéreim, rengeteget foglalkozott velem, és ennek köszönhetően gyorsan fejlődtem. Egy évesen beszéltem, két évesen kívülről fújtam az összes esti mesét, három-négy évesen pedig már tudtam írni és olvasni. Amikor a villamoson ülve kibetűztem a reklámtáblák szövegeit, vagy egy száraz faággal a homokba írtam a nevem, anyám arcán különös kifejezés játszott. Ez a jellegzetes mosoly, és a szeme csillogása jelentett mindent számomra. Ez volt maga az élet. Állítólag egyszer azt mondták neki: "Ebből a gyerekből nagy ember lesz!" Nem is akárki mondta - olyasvalaki, aki anyám szemében tekintélyszemélynek számított. Nem is tudnám megszámlálni, hányszor hozta ezt fel - ez vált az állandó hivatkozási alappá.

Óriási gondot fordított a taníttatásomra; ez számára egy kiemelt fontosságú projekt volt. Emlékszem, hogy az iskolaválasztás állandó témát jelentett, és aztán a különórák... Nyelvóra, zene, matek - mert abban láthatóan nem jeleskedtem -, és természetesen sport. Úszás, tenisz, tánc... Állandóan siettünk valahova, később pedig egyedül jártam a várost egyik tanártól a másikig. Csak a kitűnő számított elfogadhatónak. A négyest még épp megtűrte, de ki kellett javítani, hármastól lefelé pedig büntetés járt. Versenyekre jártam, táncfellépésekre, zongora vizsgákra, és közben kegyetlenül szorongtam.

De most vissza ahhoz a pár éves kislányhoz, aki ott állt egyedül a szégyenével... Már megtapasztaltam, hogy úgy, ahogy létezem, nem vagyok elfogadható. Nemet mondtam, ellenszegültem anyám akaratának. Erre az arckifejezésére is tisztán emlékszem - arra a grimaszra, amivel az ellenállásomra reagált. A szeme összeszűkült, a szája megkeményedett. Először kiabálni kezdett, olyanokat vágott a fejemhez, hogy "Te ezt nem tudhatod", "Te csak ne akarj okosabb lenni nálam", "Olyan nincs, hogy nem csinálod meg!", aztán megsértődött és elvonult. Megközelíthetetlenné vált, és ez gyerekként nekem egyenlő volt a halállal. Halálfélelmet éreztem, amikor elfordult tőlem. Szégyent. Tehetetlenséget. Értetlenséget. Mintha megnyílt volna a talpam alatt a föld, és belezuhantam volna a semmibe.

Megtanultam, hogy a megsemmisülés elkerülése érdekében el kell rejtenem a valódi önmagamat, és meg kell felelnem a felém támasztott elvárásoknak. Azoknak pedig sosem szakadt vége... Mintha hirtelen mindenki felsorakozott volna, hogy elvárásokkal éljen felém: a tanárok, a barátaim, a barátaim szülei, a szüleim barátai, később a fiúk... Ezt körülbelül 13 éves koromig tudtam fenntartani, akkor jött az első depressziós epizódom, de erről majd később...

Dr. Daubner Béla pszichiáter mondta az egyik vele készült interjúban:

A szociális fóbia mögött az van, hogy kiderül rólam valami olyan, amit nem tudok elfogadni, hogy kiderüljön.

Miért nem tudom elfogadni? Mert az a személy sem tudta, aki gondozott, amikor még minden külvilágból érkező információ abszolút igazságnak számított. Amikor még nem tettem fel kérdéseket, hanem kritika nélkül magamba szívtam minden visszajelzést attól az embertől, akitől az életem függött.

Folyt.köv.